Üdvözöljük Pécel Város honlapján!

A városvezető az ünnepség keretében először elmondta Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán című versét, majd beszédében a történelem fontos pillanatait idézve emelte ki a mának szóló legfontosabb üzenetet: az összefogás szükségességét, a békesség, a szeretet légkörének megteremtéséért való igyekezet közösségalkotó erejét. A következőkben felidézzük Szöllősi Ferenc Attila ünnepi beszédét. Előbb azonban Tamási Lajos versét.

Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.
Nincs már teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.
Zászlóink föl, ujjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!
Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?
Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?
Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.
S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen,
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?
... Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.
Piros a vér a pesti utcán,
munkások - ifjak vére folyt
-, a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.
A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,
s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.

Szöllősi Ferenc polgármester ünnepi beszédét mondja

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Gyerekek!
Október 23-a nemzeti ünnep. Egy ország szomorú ünnepe.
Még alig két hete október 6-án, az aradi vértanúkra, a becsület napjára, a szabadság halálára emlékeztünk, most 17 nappal a később a szabadság alig száz évvel későbbi feltámadását ünnepeljük. Mert mindkét alkalomnak a lényege, hogy a szabadságért a legkilátástalanabb helyzetben is vállalni kell a küzdelmet, s a hatalom hazugságát pedig a legvéresebb megtorlás sem emelheti az igazság helyére.
A forradalom mindössze 20 napig tartott, de az újkori magyar történelem talán legkiemelkedőbb 20 napja zajlott 1956-ban Magyarországon.
Annak a napnak aktív résztvevői közül sokan itt vannak még közöttünk, velünk élnek, nekünk tanúskodnak.
Szomorú, hogy alig két hét jutott nekik a sorsformálás lehetőségéből, s nemzetünk tragédiája, hogy hősiességüket évtizedekig árulásnak hirdették, és ami ennél is fájóbb, így is tanították. Majdnem két generáció nőtt fel úgy, hogy hazugságot tudott 1956 forradalmáról, hőseiről és mártírjairól, mert a hatalom önmaga illegitimitását kendőzendő, hazugságba taszította és sokáig abban is tartotta nemzetét.
Talán ebből is ered, hogy október 23-a ünneplését az előző években tétovaság, egyfajta zavar lengte körül. Mintha nem tudnánk hogyan ünnepeljünk. Mintha nem mernénk bízni a másikban, gyanúsnak találnánk megrendültségét, mintha képtelenek lennénk a felszabadult, egységes ünneplésre a szabadság és egység ünnepén.
Forradalomról beszélünk, forradalmat ünnepelünk.
Pedig nem annak indult, mint ahogy azt Örkény István a Levelek egy percben című művében megírta:
"1956 október 23-án este 11-kor indultunk a Rádió elfoglalására. Odáig csak tüntettünk, énekeltünk, néhány éljent és vesszent kiáltottunk: eszünkbe sem jutott, hogy elfoglaljunk valamit. Csak amikor az ávósok orvul rálőttek arra a küldöttségre, mely az ifjúság kiáltványát akarta felolvasni, akkor indultunk el a Sándor utcán a Rádió felé.
Még akkor nem voltak fegyvereink. Még akkor igazi dühünk sem volt. Olyanok voltunk, mint a fiatal kígyó, melynek még nem nőtt méregfoga. Ilyenféle verseket kiabáltunk: "Menjünk tovább előre /Ne hallgassunk Gerőre". Mentünk is előre. Az első halott - egy ezredes teste - ott feküdt a Puskin utca kövén.
Mint a vasat a vas, úgy vonzotta ez a nem élő test a sok tízezernyi élőt. Mentünk, mentünk, míg el nem dördültek az első sortüzek. Mondják, hogy a jó katonaló nem lép holttestekre.
Mi rosszabbak voltunk a lovaknál: futtunkban rátapostunk saját halottainkra. De ugyanakkor egy ismeretlen, aki majdnem föllökött a rohanásban, visszaszólt: "Pardon, bocsánat". A Múzeum-kertben a menekülők kikerülték a virágágyakat, de az utcára érve felgyújtottak két autót. Ezeket jól összeszidtuk, mert még egyikünk se tudta, hogy már felkelők vagyunk."
Hölgyeim és Uraim! Ők akkor, ott úgy lettek forradalmárok, hogy nem is tudtak róla. Nem is akartak fegyveres felkelést. Bíztak a békés megoldásban. Bíztak a józan érvek erejében.
Mit tett az akkori hatalom? Voltak értelmes ellenérvei? Nem voltak, hát lövetett. A magyarság történetében minden józan megnyilvánulást az erőszak eszközeivel toroltak meg.
Ezért fontos,hogy megértsük, teljes történelemi múltunk – 1956 októberének lényege –nemcsak az, ami megtörtént, hanem az is, amit ma gondolunk és mondunk róla. Mert csak így kaphatnak igazi értelmet a tettek, a gondolatok az áldozatok.  Csak így lehet kristálytiszta: mi vagyunk a történelem. Ami történt azért történhetett, mert „úgy” gondoltuk,  „úgy” akartuk, és, mert „úgy” cselekedtünk.
1956-ban egy aprócska, de elszánt nemzet felemelte fejét és nemet mondott az elnyomásra, a diktatúrára és szembeszállt a világ akkori legnagyobb birodalmával.
Minden forradalomnak és szabadságharcnak előzményei, és alapos okai vannak. Az emberek nem ok nélkül kockáztatják életüket, személyi szabadságukat és vagyonukat.
Az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot is csak akkor lehet teljességében megérteni, ha az előzményeit is ismerjük.
Hol is tartott az ország ebben az időszakban?

A hallgatóság madártávlatból a Szemere Pál Általános Iskola aulájában

 Az 1948–1953 között a sztálinista terror volt jellemző: az ÁVO, illetve a belőle önállósított ÁVH kegyetlenkedései, koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű táborokba történő deportálása, kivégzése gyakori esemény volt. Az országban mindent behálózó és ellenőrzése alatt tartó rendőrállam épült ki 28 000 fős államvédelmi rendőrséggel és kb. 40 000 besúgóval.[3] Mindehhez járult Rákosi Mátyás és Sztálin személyi kultusza, az erőltetett kolhozosítás, a nehéz- és a hadiipar gazdaságtalan fejlesztése, az ezek miatt növekvő szegénység.
Azt mondják, a történelem gyakran ismétli önmagát. Itt is meghökkentőek a párhuzamok, ma is nyugtalanító aktualitása van.
’56-ban együtt voltunk ismét, mi magyarok.  Legyőztük magunkban a legbelsőbb félelmeinket, gyengeségeinken úrrá lettünk.
 Az elkeseredettség, a hit, a lélek ereje, hogy létezik egy másik, szemmel nem, csak a szívvel látható Magyarország, ezek vitték emberek tízezreit az utcára Hit egy másik, egy szabad, független, gyarapodó Magyarországban, ahol az emberek nem rettegnek a besúgástól, hanem bizalommal fordulnak egymás felé.
Nem az irigység, hanem a másik sikere feletti öröm, nem az osztályharc, hanem a szeretet tölti el a lelkeket.
A nagy nyugati nemzetek győztes forradalmakra, világtörténelmi győzelmekre emlékeznek. Mi, magyarok október hónapban két, világra szóló, és a leveretésben is győztes forradalmunkra emlékezünk. Az 1848-as forradalomra, szabadságharcra és az 1956-os forradalomra.
 Vannak olyan események, amelyeknek ugyanaz a jelentése történelmi távlatból tekintve. Az 1848-as szabadságharc és az 1956-os forradalom között sok különbség van, mégis több mindenben hasonlóak. Abban mindenképpen, hogy azt üzenték a világnak: egy kis európai nép a döntő történelmi pillanatokban méltósággal kezébe vette a sorsát, és „megbűnhődve, múltat és jövendőt”, véráldozat árán kivívta szabadságát. Azt lehetne mondani, hogy- de hát nem vívta ki: mindkettőt, 1848-at is, 1956-ot is leverték! Csakhogy az igazságos forradalmak mindig győznek; olykor levertükben még inkább – mert megváltoztatják a jövőt, megreformálják a társadalom életét, olykor egész intézményrendszerét, öntudatát, erkölcsét is.
Mit üzen hát 1956? Elsősorban azt, hogy a magyarság egy rettenetes és vesztes háború, az ország ismételt megcsonkítása és egy évtized kegyetlen zsarnoksága után is fel tudott emelkedni, történelmi létének mélypontjáról. -1848-ha csak egy rövid időre is, de meg tudta teremteni a nemzeti egységet, üzenete lehetne tehát 1956-nak is a hatékony nemzeti egység kívánalma. Ez az egység azonban ma, időszerűbb lenne, mint ezt megelőzően bármikor, sajnos, végzetesen a vágyálmok világába merült.
1956 nélkül ma Európa sem lenne az a szellemi, gazdasági és politikai közösség, melyben Magyarországnak ismét helye van!
Nem tudom örüljünk e vagy sírjunk e miatt. Az európai egységből annyi valóban megvalósult, hogy egységesen támadnak bennünket, egységesen lépnek fel ellenünk.
Annek ellenére,hogy a kor nagy Francia írója, gondolkodója, Albert Camus az irodalmi Nobel-díj 1957. évi kitüntetettje, a forradalom első évfordulóján, 1957. október 23-án, világszerte ismertté vált szónoklatának záró mondatában így szólt a vérbe fojtott magyar forradalomról: "A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt 20 esztendőben.Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ismét tiszteletet és megbecsülést szerzett a magyar névnek
 „Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!”
Október 23-án a vágyainkat, a reményeinket, a hitünket, a várakozásainkat is ünnepeljük. Átéljük mindazt, amit az akkori magyarok a jövőről, saját sorsuk alakulásáról gondoltak. Ebből fakad az ünnep ereje, hogy általa előcsalogatjuk a múltunkban szunnyadó erőt.
Hogyan akart talpra állni ez a térdre kényszerített nép 1956-ban?
A magyar nemzetnek az a történelmi sorsdrámája indult be a XX. század elején, amelynek napjainkban éljük át a végjátékát. Az első felvonást az I. világháború, és az azt lezáró trianoni szégyenteljes békediktátum jelentette, amelynek a létrehozói nem vették tekintetbe sem a történelmi, sem az etnikai, sem az önrendelkezési elvet. Saját meghirdetett elveik felrúgásával feldarabolták a több mint ezeréves államot. Az elszakított országrészek nacionalista és soviniszta rendszerek uralma alá kerültek.
A magyar nemzet sorstragédiájának második felvonása 1945-től 1956-ig tartott. A trianoni határok közé visszaszorított maradék magyar államban ekkor nemcsak egzisztenciálisan, de fizikailag is felszámolták a nemzeti tudattal rendelkező történelmi osztályt.
 A nemzetközi elkötelezettségű új kommunista vezető-réteg pedig már nem rendelkezett magyar nemzettudattal, és legfontosabb feladatának a Szovjetunió birodalmi igényeinek, valamint a saját hatalmi érdekeinek a szolgálatát tekintette.
57 éve ifjaink talán nem ismerték gróf SZÉCHENYI ISTVÁN híres, összefogásra buzdító gondolatát – "Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen"– mégis akként cselekedtek. Fogjuk ki a fanyalgók vitorlájából a szelet és mutassuk meg 2013-ban is 1956 virtusát, összefogva építsük fel azt az országot, azt a várost, amelyet dicső elődeink 1956 boldog napjaiban megálmodtak! Hányatott sorsukra, sokszor megtört életükre az lesz majd az igazi gyógyír, ha látják ideáik végső beteljesülését.
Így lesznek a legyőzöttekből győzők, így lesz az elnyomó hatalom hálátlanságából a bölcs nemzet hálája
És hogy hogyan tegyük. Ime egy lehetséges megoldás.
Idézzük itt Gerald G. Jampolsky szavait:
Ahelyett, hogy mindent bírálgatnánk, ahelyett, hogy a körülményeket és az embereket nekünk tetsző alakzatba próbálnánk hajlítgatni, a béke útján nyugodtan és egyszerűen haladhatunk. Valahányszor meglepetést hoz az élet, az első dolgunk ezentúl az legyen, hogy fölkeressük szívünkben a béke helyét. Megállunk egy pillanatra, és megpihenünk Isten szeretetében. Aztán, ha belső békénk helyreállítása érdekében cselekedetre van szükség, azt az utat választjuk, amely a nyugalmunkból ered. Magabiztosan cselekszünk, mert biztonságban vagyunk. Ha később ismét útmutatásra van szükségünk, könnyen és gyorsan hozzájutunk. Nem azért keressük a békét, hogy szigorú elhatározásokat, hosszú távon érvényes szabályokat hozzunk, hanem hogy a döntéseink azonnal, ebben a pillanatban helyreállítsák a békét. Mert csak akkor lehetünk igazán jók, ha a békénk megvan odabent.
Jusson eszünkbe minden nap, minden percben, minden másodpercben, és kiváltképp jusson eszünkbe minden reggel, amikor felkelünk, hogy ha önmagunk számára elfogadjuk a békét, akkor a világon minden eleven lélek egy kis békéhez jut. Így alakul át a világ, nem pedig úgy, ha megtámadjuk azokat, akik a támadás pártján állnak.
- Miért háborúsdit játszunk? Miért nem békésdit?
- Mert azt senki se tudja, hogy kell.
S végül talán a legfontosabb tanítás:
Amikor a szeretet hatalma legyőzi a hatalom szeretetét, a világ akkor fogja megismerni a békét.

  Ünnepi műsort a Szent Erzsébet Katolikus Iskola és Óvoda tanulói adtak