Üdvözöljük Pécel Város honlapján!

A Millenniumi Nemzeti Hagyományőrző Alapítvány szervezésében 2013. június 2-án Trianonra emlékeztek a Történelmi Nemzeti Emlékparkban. Beszédet mondott Szöllősi Ferenc polgármester, valamint Lányi Zsolt, az alapítvány kurátora. Fellépett: Faragó Laura énekművész, többek között közreműködtek a Szent Erzsébet Katolikus Általános Iskola diákjai. A következőkben Szöllősi Ferenc ünnepi beszédét olvashatják.

A fotón Szöllősi Ferenc polgármester (Fotó: Cseri Kata)

"Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
…
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!"

Tisztelt Ünneplő Közönség, Hölgyeim és Uraim!

Juhász Gyula Trianon című versének részleteivel köszöntöttem Önöket, mindazokat, kik összejöttek azért, hogy együtt emlékezzünk, és együtt tegyünk tanúságot arról, hogy Trianont soha nem feledjük.
1920. június 4. a magyarság történelmében sorsdöntő, gyászos nap. Gyökereiben változott meg akkor nemzetünk és honfitársaink élete. Ez az a nap, amikor a versailles-i Nagy-Trianon palotában aláírták azt a békeszerződésnek nem nevezhető diktátumot, melynek következtében országunk soha nem gyógyuló, halálos sebeket kapott.
A szerződés következtében a Magyar Királyság elveszítette területének több, mint kétharmadát, az ország területe 282 000 négyzetkilométerről 93 000 ezerre csökkent. Elvették a Partiumot és Erdélyt, nem volt többé már a miénk a Felvidék, a Kárpátalja és a Délvidék. A Magyar Királyság népességszáma 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza. A háború egyik felelőseként bélyegezték meg országunkat, jóvátétel fizetésére köteleztek, hadseregünk attól fogva nem lehetett több 35 ezer főnél.
Csaknem 3,5 millió honfitársunk rekedt kívül az új magyar állam határain, váltak hontalanná, magyarok kényszerültek szülőföldjükön kisebbségbe. Ők voltak azok, akiknek a legnagyobb sérelmeket kellett átélniük: a kíméletlen asszimilációt, a semmibe vételt, a diszkriminációt, jogaik és tulajdonuk elvételét. Honfitársainknak deportálásokat, betelepítéseket kellett elszenvedniük. Magyarnak maradni hontalanul, átörökíteni utódainkra kultúránkat, embert próbáló, szinte kilátástalan harc. Amikor az új ország államapparátusa mindent megtesz azért, hogy a magyar identitást kiirtsa, földönfutóvá, kisemmizetté tegye nemzetünket. Szinte kéjes örömmel bélyegezték meg a magyar családokat, magyargyűlöletet keltve.
Az I. világháborút lezáró békeszerződések körül tárgyalások mintegy másfél évig tartottak. Az akkori eseményeket itt és most nincs lehetőség összefoglalni, de egy pár mondat erejéig emlékeztetnünk kell önmagunkat, hogyan lettünk vesztesek között még inkább meggyalázottak.
A háborút követően a magyarság szemben találta magát a területre, természeti kincsekre, hatalomra éhes nemzetekkel és országokkal. Hiába készült fel a gróf Apponyi Albert vezette magyar delegáció etnikai, néprajzi, történelmi dokumentációval a párizsi béketárgyalásokra, a magyar küldöttség nem kapott szót, érveit nem mondhatta el, el kellett fogadniuk az Antant diktálta feltételeket. Országunkat kifosztották. Népünket elnyomták, identitásukat meggyalázták.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Soha nem szabad elfelednünk, hogy a trianoni béke még véletlenül sem volt az, aminek nevezik. Már aláírásakor magában hordozta a békétlenség, a nemzetiségek, népek háborújának rémképét. Olyan diktátum volt, melyet a győztesek Magyarországra kényszerítettek. Meghazudtolta mindazon elveket, melyek jegyében született: a népek önrendelkezését, az önálló nemzetállamok létrehozását. Trianon nem volt más a magyarságra nézve, mint kulturális, területi és gazdasági kifosztás.
A párizsi békeszerződések Közép-Kelet Európában soknemzetiségű országokat hoztak létre, bizonytalan politikai helyzetet teremtve. Népek, nemzetek nyomorát, kitaszítottságát eredményezték, vizionálva a sötét, kilátástalan jövőt.

Kedves Barátaim!

Hiába telt el csaknem egy évszázad országunk és népünk meggyalázása óta, mi mindannyian tudjuk, hogy minket, magyarokat nem lehet eltiporni. Olyan nemzet vagyunk, akik ha megfogyva is, de mindig fennmaradtunk a történelem viharában. Mindig talpra tudtunk állni, mert erős bennünk az élni akarás, büszkék vagyunk eredetünkre és múltunkra, ápoljuk örökségünket és hagyományainkat – minden körülmények között.
A Trianonban elszenvedett sebek mindegyike már önmagában is halálos lehetett volna, mégsem vérzett el nemzetünk. Kihevertük, mert mindig küzdöttük jelenünkért és jövőnkért. Mi, utódok most is itt vagyunk. A magyarság lényegi tulajdonsága a szívós akarat, az elődeink iránti hűség, hogy úgy tegyük dolgunkat, ahogy ők tették évszázadok során. Példamutatásuk kötelezettséget ró ránk: felemelt fejjel kell viselnünk sorsunk úgy, hogy közben erőnket megfeszítve mindent megteszünk annak jobbításáért.

Kedves Barátaim!

Trianon nemcsak a nemzeti gyászt, a veszteséget, hanem a nemzeti összetartozást is magában hordozza. Azt, hogy hiába tipornak meg, a magyar lelkületet sosem lehet megcsonkítani. A magyarság össznemzeti érzülete átível a határokon, nem lehet béklyóba kötni.
A Magyar Országgyűlés 2010. május 31-én úgy döntött, hogy az 1920-as trianoni szerződés  aláírásának napját, június 4-ét, a nemzeti összetartozás napjává teszi. A törvény így fogalmaz: a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, amelynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.
Mi, magyarok megtanultuk, mert fájdalmas módon ugyan, de meg kellett tanulnunk történelmünk során: csak magunkra számíthatunk. Az önmagunkba, hovatartozásunkba, magyarságunkba vetett hit az, amely erőt ad ahhoz, hogy a magunk útját járjuk.
Nemzeti önazonosságunkhoz szorosan hozzátartozik, hogy felelősen együtt érzünk más népekkel, figyelembe vesszük mások akaratát és szándékát. A magyarság soha nem akart mások kárára boldogulni, de mi, magyarok sem tűrjük, hogy mások irányítsák életünket!
Kétségbevonhatatlan az igény, hogy minden magyart ugyanolyan jogok illessenek meg, bárhol is éljenek a világban. Sajnos még mai sem lehetünk nyugodtak határon túli testvéreink sorsa felől. Számos alkalommal részesülnek igazságtalan és méltánytalan elbánásban, szenvednek el megaláztatást, és sokszor a megkülönböztetést is el kell tűrniük.
De a magyarság összetartozását nem lehet megcsonkítani. Nyelvünk, kultúránk, hagyományaink, gyökereink beivódtak a közös és megfoghatatlan magyarság-érzületbe. Ez az, amit nem lehet tőlünk elvenni.
Hinnünk kell az összetartozás erejében, és nemcsak hinnünk, hanem tennünk is kell érte. Csak ekkor van esélyünk Trianon fájdalmán túllépni. Felednünk nem kell, sőt, az akkori események köteleznek minket arra, hogy mindig emlékezzünk. A feladatunk az, hogy dolgozzunk hazánkért és a magyarság felemelkedéséért.
Ennek két fontos kulcsmomentuma van: mindig legyünk hűek nemzetünkhöz, mindig fogjunk össze, és álljunk ki egymásért.
Ha mi nem tesszük, ki tenné?

Kedves Barátaim, Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy összegezzem: Trianon mély, zsigeri fájdalom, szétszakított magyarság, de nemzeti összetartozás. Megalázott, de erős, öntudatos nép. Kirabolt ország, de dolgozni tudó és akaró magyarok. Megtépázott lélek, de erős magyar szív.
Ezek vagyunk mi! És e szerint kell élnünk, mert magyarságunk kötelez minket az összefogásra, arra, hogy mindig hittel és igaz lelkülettel tegyük a dolgunk, bárhová is vet a sors minket.
Itt, Pécelen is.