Akadálymentes Címlap   FŐOLDAL   
Elszállított gépjárművek
KEHOP Pályázati közlemények

Fogyasztóvédelmi panasziroda és tanácsadó szolgálat Pest megyében

Hibás terméket vásárolt? Nem felel meg a szolgáltatás? Amennyiben magánszemélyként, mikro-, kis- és középvállalkozásként, civil szervezetként, társasházként nem tudja rendezni fogyasztói jogvitáját egy vállalkozással, vegye igénybe a Pest Megyei Békéltető Testület segítségét. Az eljárás egyszerű, gyors és ingyenes.

Ide kattintva léphet a panaszorida és tanácsadó szolgálat oldalára

Szűcs Lajos országgyűlési képviselő
Ki olvas minket?
Oldalainkat 45 vendég böngészi

A honlap fejlesztése az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával megvalósuló ÁROP-3.A.1/A-2008-0052 Pécel Város Polgármesteri Hivatala szervezetfejlesztése projekt keretében történik.

Honlaptérkép

Kapcsolat a webmesterhez

Méltósággal, méltó helyen az október 23-ai ünnepség

Hírek, események

 


Tisztelt Ünneplő Közönség! Örömmel és szeretettel köszöntöm Mindszenty József gondolataival az ittlévőket, és mindazon pécelieket, akik ma nem tudnak velünk itt lenni.

Engedjék meg, hogy röviden összefoglaljam azt, hogy mi történt 1956 októberének végén, majd az azt követő időszakban.

Az 1956-os forradalom a nemzet diktatúra és szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca volt. Az egyetemi diákság békés tün¬te¬té¬sével kezdődött 1956. október 23-án, és Csepelen, november 11-én fejeződött be, ahol az utolsó maroknyi ellenálló csapatot is leverték. Több mint 2600 honfitársunkat gyilkolták meg a harcokban, és csaknem 20 ezren sebesültek meg. A győztesek bosszúja kegyetlen volt.  A rettenetes megtorlás elől menekülve, a jobb élet reményében negyedmillió magyar hagyta el szülőföldjét.

De ez még nem elégítette ki a hatalom élvezőit. A következő három évben 21 ezer embert börtönöztek be, és csaknem 18 ezret internáltak. Mintegy 400 embert végeztek ki, köztük fiatalokat, akik szinte még gyermekek voltak.

Ezek a száraz tények, nemzetünk vesztesége számadatokban. Nekünk, kik csak a könyvekből és a híradásokból ismerjük a forradalom történetét, ez elképzelhetetlen és érthetetlen.
És mégis: 1956. október 23-ka a magyarság egyik legnagyobb és legbátrabb szabadságharcaként írta be magát a világtörténelembe.

Honnan merítették 56 forradalmárai az erőt és a bátorságot, hogy szembeszálljanak a diktatórikus katonai hatalommal, és honnan volt ez a halált megvető kitartás maroknyi nemzetünkben?

Az 1956-os forradalom közös élménye a mindenekfelett álló nemzeti egység volt, a felszabadulás, az önállóság eufórikus öröme. Az, hogy együtt van az ország, együtt dobban minden szív, és együtt kiáltja a világba: szabadságot akarunk! Le az önkényuralommal, le a szolgasággal!

Bibó István így fogalmazott: „A harcban osztály- és felekezeti különbségek nélkül vett részt az egész magyar nép. Megrendítő és csodálatos volt a felkelt tömeg emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.”

Mert mit is akartak 1956 októberének nagyjai? Mit akart a legkisebbtől a legnagyobbik minden résztvevő magyar?
Nagy Imre, Maléter Pál, Mindszenty József, Pongrátz Gergely, Bibó István mind ugyanazt akarták, és mind ugyanazért hozták meg a maguk áldozatát. Szabad és független Magyarországot, ahol nincs elnyomás és hazugság. Ahol minden ember annyit ér el, amennyi energiát, munkát belefektet az életébe. Ahol lehetősége van arra, hogy önmaga és gyermekei számára megteremtse a jobb életet, és a jobb élet lehetőségét. Szép idea volt.
Valljuk be, a világban végbemenő változások miatt egyre inkább átérezzük, megértjük, hogy mit éltek át akkor az emberek. Többek között ezért kötelességünk, hogy ne feledkezzünk meg egyetlen áldozatról sem.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Az 1956-os forradalom  szó szerint vérbe lett fojtva. Sokáig kellett várnunk arra, hogy magyar nép elképzelései megvalósuljanak. Nemzetünk óhaját és akaratát az 1989-es rendszerváltás válthatta volna valóra: Magyarország független, szabad, demokratikus jogállammá legyen. Akkor lett október 23. nemzeti ünnepünk, s csak ezután volt szabad büszkének lennünk ’56 hőseire.

Emlékezzünk a nemzet egységére, a hősiességre, a bátorságra, a hűségre, az áldozatkészségre. Emlékezzünk saját hazánk nagyszerűségére, példamutatására, emlékezzünk azokra az emberekre, akik elismerést, megbecsülést és dicsőséget szereztek a magyar népnek az egész világon.
Soha ne feledjük, hogy azoknak az örökösei vagyunk, akik egy új korszak beköszöntét alapozták meg tetteikkel. A forradalom céljai 1956-ban nem tudtak megvalósulni, de a kommunista világrendszer ezt a megrázkódtatást már sosem tudta kiheverni.

Nemzeti ünnepeink nemhiába lettek a magyarság ünnepei. Mert a nemzeti ünnep lényegét nem a ténye teszi ünneppé. Nemcsak a távoli, megfoghatatlan és általunk nem átélt múlt történései.
Ünneppé attól válik, ha mi, utódok, az emlékezetünkbe és a szívünkbe zárjuk. Ha beivódik zsigereinkbe, beépül értékrendünkbe, megértjük és átérezzük nagyszerűségét. Mert az emlékezésnek nemcsak az a lényege, hogy együtt hajtsunk fejet őseink előtt, hanem az, hogy megpróbáljunk közösen gondolkodni, együtt értelmezni egy üzenetet.
Ne csak azért emlékezzünk, mert így illik, mert ezt követeli a hagyomány. Mert mit ér az emlékezés a nélkül, hogy átgondolnánk: mit is jelent számunkra, utódokra nézve az 1956-os forradalom? Mi az az érték, amely átível koron, időn, generációkon?

’56 nevesített és névtelen hősei nagyszerű példát mutatnak nekünk. Ezért nem elég, ha emlékszünk áldozatukra, üzenetüket kötelességünk megérteni és végrehajtani. Ha nem ezt tesszük, ha a saját életünkben nem törekszünk arra, hogy példájukat magunkévá tegyük, akkor áldozatuk felesleges volt.

Camus szavait idézve:
„Sohase fogadjátok el, hogy a szellem, a személy, a nemzet szabadságát kétségbe vonják, akárcsak átmenetileg, akár egy pillanatra is. Csak azoknak a budapesti fiataloknak a leckéjét fogadjátok el, akik meghaltak a szabadságért. A magyar munkások és értelmiségiek nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, amelyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk.”

Az 1956-os forradalom üzenete sokrétű és sokszínű. Olyan magasztos érzületeket ötvöz, mint nemzeti egység, bátorság, önfeláldozás, példamutatás. A magyar nép hitvallása a szabadság mellett, egy olyan népé, amely megmutatta: nem kér a hamis és torz ideológiákból, nem kér a megalázó szolgaságból.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!

Engedjék meg, hogy az ’56-os hősök üzenetéből itt és ma a példaértékű összefogást emeljem ki. Ki kell emelnem hiszen nagyon régóta nem volt ekkora szükség az összefogásra és az összetartásra mint manapság, soha nem értékelődött ennyire fel a közösségi szemlélet. Az összetartás, az empátia, a szolidaritás egyre inkább az előtérbe kerülnek, mert társadalmi különbségek olyan ütemben nőnek, mint korábban ezt megelőzően soha.

Sikeresen csatlakoztunk az Európai Unióhoz, melynek eredménye maximális függőségünk lett. Értékeinket, nemzeti vagyonunk 90%-át a rendszerváltás óta sikeresen elherdálták, külföldre lopták, úgy hogy ehhez még tapsolnunk is kellett.
Engedjék meg, hogy itt most ne örvendezzek.

Országunk tele van idegen vállalkozásokkal melyek hatalmas tőkével támadják a hazai piacot. E cégek közül sokuknak már-már hatósági jogkörrel van. Példátlan adókedvezményt kapnak, a hasznot viszont fillérre kiviszik az országból. A mi piaci értékünkből építgetik a német, francia, amerikai és egyéb nemzetbeli demokráciát. Megölik, vagy jobb esetben felvásárolják a magyar piaci versenytársakat.
Honfitársainkat a minimálbér alatti fizetéssel jutalmazzák. Természetesen tisztelet a kivételeknek, mert valljuk meg őszintén azért vannak. Nézzük csak meg Európa más országaiban mennyit keres egy őslakos, és mennyit egy bevándorló. 

Hölgyeim és Uraim! Mára elértük, hogy a saját hazánkban vagyunk bevándorlók!

Elég csak az utóbbi idők történéseit figyelemmel kísérni, és megláthatjuk mekkora az egyenlőség az Unión belül. Míg a déli országok számolatlanul kapják a milliárdos segélyeket, addig hazánk példátlan büntetést kap.
Örülünk, és köszönjük  neked unió!

Elárasztják Magyarországot a génkezelt filléres bóvlival, s nekünk alternatíva hiányában meg kell venni, és meg kell enni mert meghalt a mezőgazdaságunk, meghalt az iparunk. Kormányunk látszólag bünteti a multikat, de nehéz elhinni, hogy nincs tisztában azzal, hogy e büntetéseket végső soron szintén nekünk kell kifizetni.
Nesze neked Magyarország népe itt van még egynéhány adó! Tömegével szűnnek meg magyar vállalkozások, az utcára került emberek nem találnak munkát.

A történelemből ismerjük azokat a példákat ahol az emberek az utcán menetelve munkát és kenyeret követelnek.
Tényleg azt akarják, hogy menjünk?
Tényleg azt szeretnék, hogy követeljünk?
Nem hiszem.

Inkább azt gondolom, hogy fentről más a perspektíva. A hivatalomba az emberek nem segélyért járnak! Kivétel nélkül munkát kérnek. Önök szerint szívet melengető érzés azt felelni minden alkalommal, hogy szívesen segítenék, de mára már az itt lévőknek is veszélyben van a megélhetésük. 

Ha azt mondom, hogy nagyon nehéz gazdasági helyzetben van az ország, nehéz helyzetben van városunk: közhelyesebben, ugyanakkor tényszerűbben nem is fogalmazhatnék. Nap mint nap halljuk, látjuk, hogy magyarok tömege küzd a létéért és a talponmaradásért. Néhányuknak sikerül, a többségüknek azonban nem.
Nap mint nap találkozunk nem régen még biztos körülmények között élő barátainkkal, akik mára földönfutóvá váltak, gyermekeik egészséges étkeztetése is gondot jelent számukra.

Hé emberek! A második világháború óta nem volt ennyi éhező gyermek az országban.
Éheznek, s ezalatt mi tanulásra ösztönözzük őket, miközben tudván tudjuk legtöbbjüknek tanulmányaik befejeztével várhatóan nem is lesz munkahelye. Vagy ha valami szerencse folytán el tud helyezkedni, a munkája köszönőviszonyban sem lesz a végzettségével.

Évtizedek óta ilyen tömegben nem éltek valódi mélyszegénységben embertársaink. Félünk, hogy mikor éri el társadalmunk azt a kritikus tűrés határt, melyet még elviselni képes.
Rettegünk attól a gondolattól,hogy gyermekeink megismerhetik, megtapasztalhatják ’56 valóságát.

Amikor gyermeket nemzünk, a szemünk előtt a béke, a biztonságos kiszámítható jövő, és az erkölcsi értékek eszméi lebegnek.
Kérdem én, ezt éljük most?  Vagy netán egy végtelenül önző, cinikus, erkölcstelen, jövőkép nélküli világot élünk, ahol a valóságos értékek, mint szeretet, becsület, kölcsönös megbecsülés, önzetlen segíteni akarás eltűnni lászanak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Önök előtt is ismeretes, hogy manapság az információs forradalom korát éljük. A különböző médiákból ránk ömlő információ-áradat még azt sem teszi lehetővé, hogy gyermekeink előtt egy kicsit megszépítsük a lehetséges várható valóságot. Az elsők Ők lennének kik ezt a szemünkre vetnék. Szemmel látható, füllel hallható az európai, de akár az egész világ fiataljainak lázongása a mára már nemzetközi méreteket öltő rabszolgagyár ellen.

Tényleg ilyen jövőt építettünk, ilyen jövőt szánunk gyermekeinknek?

Nem ilyennek terveztük,de ez lett belőle. Javarészt nem rajtunk múlott!

Ugye valami hasonlóval szoktuk megnyugtatni a lázadozó lelkiismeretünket.  

Azonban ha tényleg felelősséggel tartozunk az utókornak, a manapság tapasztaható egzisztenciálisan kilátástalan, morális és gazdasági válsággal küszködő társadalmunkban meg  kell találnunk annak a módját, hogyan éljük meg, és hogyan éljük túl  ezt a nagyon nehéz időszakot. Mert mindenképpen talpon kell maradnunk, és amennyire erőnkből, energiánkból tellik, fejlődnünk kell.
Össze kell fognunk és együtt kell dolgoznunk. Ha valakik azt gondolják, hogy ők túl kicsik ehhez, nem tudnak mit tenni:  Őket arra kérem, ne ezt gondolják.
Mindenkire szükség van, mindenki fontos. Mindenkinek a munkája értékes. Minden egyes tettnek, bármilyen kicsinynek is tűnik, jelentősége van. Mert a cselekedetek összeadódnak, és együtt nagyobb súllyal változtatják jelenünket.

A közös szerepvállalás nem csak önmagunk miatt fontos. Nekünk, felnőtteknek, példát kell mutatnunk összefogásból a minket követő generációknak. Nem szabad várnunk a külső segítségre, mert arra egyre kevesebb az esély. Dolgozzunk együtt, fejlesszünk, építsünk, tegyük jobbá környezetünket a magunk erejéből. A közös cselekvés eredménye soha nem marad el: városunk szebb, élhetőbb, szerethetőbb lehet.

Meggyőződésem, hogy az összefogás, az együttműködés, a világnézettől és pártállástól független. Valamint belátni és megjavulni sohasem késő!  A város érdekében végzett közös munka csakis közös sikereket hozhat.

Ezekkel a közös sikerekkel kapcsolatban csak néhány példát említenék:

Senki nem ösztönözte Bobály Marikáékat a körforgalom és környékének szépítésére. Ez az igény belülről fakadt, késztetéssé vált, társakra lelt, és lám megvalósult. De ami ebben a munkában a legszebb és a legfontosabb, nem magukért hanem a mindannyiunkért tették. 
De ugyanilyen körülmények között lett, lesz rendbehozva a művelődési ház, a volt Ráday épülete, az óvodáink jelentős része. Legtöbb fiatal családos szóvá teszi, hogy nincsenek játszótereink. Ez tény! Köszönet érte gondos elődeinknek. Azonban van pozitív példa erre is. A kopaszhegyi fiatalok maroknyi csoportja erős elhatározással saját erőből hoznak létre játszóteret.

Az imént említett példák mind mind a társadalmi összefogás erejéről és szükségszerűségéről szólnak.

Szükségszerűség!

Elárulok Önöknek egy titkot! Most itt éppen egy forradalom zajlik! De ez a mi újkori csendes forradalmunk!     

Ha gondolják bátran csatlakozzanak hozzánk!

A világ hatalmai azt akarják, hogy az emberek ne vegyenek egymásról tudomást? A médiumokból dől az erőszak? A tanulók verik a tanárokat?
Lázadjunk fel, és jó példával járjunk elöl. Csak az van hatással életünkre amiről tudomást veszünk.
Nem kellenek az unalomig ismert dogmák, de kell a hit. 
Nem kell erőszak, de kell a jó példa és a segítőkészség.
Nem kell a puska és szurony, de kell a szeretet és az együttérzés.

Lehet, hogy egy kívülállónak ezek apró lépéseknek tűnnek, nekünk viszont minden kicsinység sokat számít. Nemcsak maga az eredmény miatt, hanem azért, mert ezek a dolgok arról tettek tanúbizonyságot, hogy bennünk  péceliekben ha akarjuk megvan az az összetartás, amire jelen körülmények között méltán büszkék lehetünk.

Végezetül elmondok önöknek egy történetet, amely a Bibó legenda részeként él a köztudatban.

Bibó István közíró, a magyarság megkerülhetetlen gondolkodója 1956-ban államminisztere volt a második Nagy Imre kormánynak. Amikor kiderült, hogy jönnek a szovjetek, mindenki elmenekült a parlamentből, a vezető politikusok közül egyedül Bibó maradt.
A megszálló szovjetek bementek az üres parlamentbe, rányitottak valakire: ő volt Bibó István. Megkérdezték tőle mit csinál.
Dolgozom – hangzott a válasz.

Kívánom mindannyiunknak, hogy mindig legyen bennünk ennyi hit és tisztaság, hit az emberi kapcsolatok erejében, hit embertársaink segítőkészségében, hit az együtt kialakított jobb jövőben. 

 

 

 

 

Szöllősi Ferenc

Pécel Város polgármestere