Üdvözöljük Pécel Város honlapján!

Családja megszenvedte az ötvenes évek erőszakos társadalmi átalakításait. Édesapja, aki Rákoscsabán önálló iparos volt, nem lépett be a szövetkezetbe, és ezért zaklatták, gépeit is elvették. Ő maga is ipart tanult, s 1956-ban, a forradalom kitörésekor a MÁV Északi Járműjavítóban dolgozott. Mint oly sok akkori fiatalnak, neki is a forradalom lett meghatározó életélménye, sorsfordító útelágazása. Nem volt kérdéses számára, hol a helye, amikor híre jött, hogy népe fegyvert fogott a szabadságért: ő is ment, társaival együtt. A Nagyvárad téren fegyvert kapott, a Corvin közbe irányították, s ott Pongrác Gergely parancsnoksága alatt a forradalom katonája lett. Ment, ahová a forradalom vihara ragadta: harcolt a Rákóczi úton, sebesülteket mentett a Keleti pályaudvar elől, közben könnyebb repeszsérülés érte. A tűzszünet alatt élelmiszert szállított a rászorulóknak, majd október 31-én, Nagy Imre rádiószózatára hallgatva nemzetőrnek jelentkezett a legközelebbi rendőrőrsön. Alig kezdtek azonban hozzá a rendcsináláshoz, jött november 4-ei szovjet támadás, újra fegyvert kellett fogni: a Sugárútnál vívták az utóvédharcot – Molotov koktélos üvegekkel – tankok ellen. Magyarok voltak, nem nézték az ellenség számát, harcoltak, amíg volt mivel. Katonák voltak, de a győztesek ezt ugyanúgy nem vették figyelembe, ahogy a harcosok életkorát sem. Hat év börtönt kellett szenvednie l957-től 1963-ig, a börtönélet, a verések félig-meddig az egészségét is elkívánták, akkor szerzett veseproblémái máig elkísérték.
Aki egyszer elkötelezte magát népe ügye mellett, az kitart mellette, s azzal az eszközzel szolgál, amivel lehet. Szabadulása után Pécelen szaktudással, becsületes munkával, társadalmi tevékenységgel folytatta, amit 1956-ban megkezdett. Bár 1965-ig rendőri felügyelet alatt állt, s sorstársaihoz hasonlóan a rendszer mindig „gyanús elemként” kezelte, sok hátratételben, akadályozásban volt része, mégis  vas szorgalommal gimnáziumot végzett, leérettségizett, megteremtette családja otthonát, fölnevelte és taníttatta gyermekeit, s mindig odaállt minden jó ügy mellé. Ott volt a Péceli Víz- és Csatornamű Társulat megalakulásánál, ingyen dolgozott a négytantermes iskola építésénél, az óvodák felújításánál, közterek rendezésénél.
Harcos, munkás életében az elismerések a rendszerváltás után jöttek: az 1956-os emlékérmet a miniszterelnöktől vehette át, 2001-ben a Történelmi Vitézi Szék fogadta soraiba, 2005-ben az Igazolt Szabadságharcos Szövetség a „Hűség a Hazáért” nagykeresztjével tüntette ki.